Balázs-Bereczk Eszter
teológus-lelkész, mentálhigiénés szakember, pszichodráma vezető
Gyermek korom óta, ahogy kezdtem érzékelni magam körül a világot, úgy láttam, hogy az életem hasonló egy forgószélhez, amiben sokszor másoktól és az elvárásoktól lemaradva botladozok.
Fiatalként nehezen találtam fogást a felelősségeimen, az iskola-, város- és karrierváltások között, újra és újra fájdalmasan búcsúztam a mély barátságaimtól. Az életem – és benne az emberi kapcsolataim – egy szomorújátékhoz hasonlított. Már attól féltem, hogy nincs remény a stabilitásra, megbocsátásra, megnyugvásra.
Visszatekintve önmagammal együttérzővé tesz, hogy akkor azt hittem ilyen a normális élet, hogy ez az egyetlen valóság.
Tíz évvel ezelőtt, azzal a kérdéssel érkeztem az önismereti drámacsoportba: „Miért vagyok egyedül, és lehet-e még rajtam segíteni?” Akkor, közel negyven évesen már túl voltam néhány segítői találkozáson, önismereti tanulmányokon, számos mély beszélgetésen a barátaim támogatásával. A személyiségfejlődésem azonban jelentősen nem mozdult előre. Sokat dolgoztam, szolgáltam, jelen voltam megtartó közösségekben, magamon mégsem voltam képes segíteni, hogy kiteljesedjek, nővé, feleséggé vagy anyává váljak. A remény még élt bennem a változásra, de nem tudtam hol kapok segítséget az elakadásomhoz.
Ekkor ismerkedtem meg a drámával, ezzel a dinamikus, mégis kíméletesen szelíd, és védelmet nyújtó, ugyanakkor életformáló módszerrel.
Egyszerre emberek, arcok, helyzetek jelentek meg a csoporttérben, mind ismerős és ijesztő, izgalmas, és megnyugtató. Mégis az volt a megélésem, hogy soha nem találkoztam még ennyi renddel az életben. A rend itt nem unalom volt, a kihívás nem vált kegyetlenné. Azonnal itthon éreztem magam. Ezekre a megélésekre nagy szükségem volt, hiszen magam számára képtelen voltam ezt megteremteni. A közös emberi sorsunk, a kapcsolatok őszinte, elfogadó biztonsága, amit a szívemben csak úgy hívok: bizalom.
Az első alkalmak után tudtam, hogy miután önmagamba már belenőttem, másoknak is segíteni fogok, hogy hasonló önismeretre és életbiztonságra jussanak.
Az önismerő útja azonban nem egy könnyen lezárható, kimérhető folyamat, és nem szolgáltat instant, automatikus változásokat. Aktuális kapcsolati kérdéseimben valószínűleg egy élethosszig szükségem lesz majd önismereti folyamatokra.
Sperling András
pszichodráma asszisztens, buddhista tanító
A pszichodrámával a 20-as éveim elején találkoztam először. Akkor már jártam egy ideje egyéni terápiába, mégis szinte véletlenül csöppentem egy induló drámacsoportba. Ami – így utólag nézve – az akkori útkeresésem sarokpontja lett.
Ott, már az első óra végén elhatároztam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Életem, az azóta eltelt tizenöt évben jelentősen átalakult. Lett egy szerető családom, lettek céljaim, így az életemnek gerince lett.
Dramatista vagyok, ezért tudom, hogy egy cipőben járunk te és én, nem különbözünk egymástól. Én is hasonló folyamaton mentem végig, ugyanazon dolgozom, mint az, aki a csoportba jön, esetleg máshol tartok a problémámmal. A dráma színpadán viszont együtt dolgozunk majd, lépésről lépésre.
Fontos kérdés számomra, hogy ki az, akiben megbízunk, akire rábízzuk magunkat? Ki az aki hiteles lehet az életünkben? Talán ezek még fontosabb kérdések, mint az, hogy a sok lehetőség közül melyik önismereti módszert, irányzatot választjuk.
Találkozzunk a csoportban!
Ezt mondták rólunk az előző drámacsoportunk tagjai
Gabi: „Amikor legelőször beszéltünk a felvételi alkalmával, éreztem, hogy soha ilyen kedves, megértő emberrel nem találkoztam és akkor eldöntöttem, hogy ebbe a csoportba akarok járni. Végül azt is megtapasztaltam, hogy ez a csoportfolyamat egy jól felépített és profin lebonyolított, játékos, mégis komoly évünk lett.”
Évi: „Mindig maximálisan jelen voltál köztünk. Óriási empátiával, nyitottsággal és meggyőző szakmai tapasztalattal fordultál felénk.”
Zsuzsi: „Imádom, amikor nevetsz! Ilyenkor én is mindig örömöt érzek. A szuperképességeid közül pedig az lett a legfontosabb nekem, ahogy felvállaltad előttünk a gyengeségeidet. Ez tett téged igazán emberré.”
